kirakatles₪plázarítus

Kertöri: Párisi Nagy Áruház – Lotz-terem újra a régi

Újranyílt a kávézó a híres Lotz-teremben. 

Közel két évig állt üresen az Andrássy úti Párisi Nagy Áruházban (más néven Divatcsarnokban) található Lotz-terem kávézója. Itt korábban, az épület 2009-ben véget ért felújításától 2017-ig tartó bezárásáig már működött egy kávézó, szimbiózisban az Alexandra könyváruházzal, amit a céghálózat csődje sodort el. Ez a nem olyan régi hagyomány folytatódik most, miután maga az épület is újra funkciót kapott Andrássy Élményközpont néven, írja az Index.

Az új kávézóban, ami a Café Párisi nevet kapta, megint a 19. század végének grandiózus freskói alatt lehet enni-inni. Maga a szecessziós Párisi Nagy Áruház 1909 és 1911-ben épült, de a Lotz Károly freskóival díszített, pompás bálterem régebbi: az épület hátsó szárnyával együtt a korábban itt állt Terézvárosi Casinóból maradt fenn.

A terézvárosi polgárság társasági életének központja 1884-ben épült, a nagyterem mennyezetén Lotz Károly Budapest apoteózisát festette meg egy nagyszerű freskón, a boltcikkelyek allegorikus figuráit a Sixtusi-kápolna mennyezete ihlette. A freskókat pompeji stílusú festett és stukkós ornamentális keretbe foglalták. A terem annyira látványos alkotás, hogy amikor a Casino tönkrement, sajnálták lebontani, és belefoglalták az új áruházba. A világháború rombolását, a szocializmus éveit is sértetlenül vészelte át, akkoriban a Divatcsarnok gyermekosztálya működött a falai között.

Lotz Károly korának egyik vezető (díszítő)festője volt, munkáival az Operaházban, a Vigadóban, a Szent István Bazilikában, az Országházban, valamint a Magyar Tudományos Akadémián is találkozhatunk.

(Index, 2019. február 7., fotó: Koczián Tamás / Café Párisi)

 

Kertöri: Használt autót a Merkurtól

Röppentyű utca, egy fogalom volt az autóvásárlásban. Segítenek a fotók: a rendszerváltás előtti szocializmus használt autós bulija.

A kádári szocializmus Magyarországán alapvetően egy módon lehetett autóhoz jutni: ha az állampolgár igénylést nyújtott be a Merkur vállalathoz a vágyott típusra, amit jó pár év várakozás után utalt ki neki az állami autóforgalmazó cég. A személygépkocsik iránti kereslet ebből adódóan folyamatosan többszöröse volt a KGST keretein belül hazánkba érkező autóimport adott évi számainál, erre az igényre válaszul nyitott a Merkúr végül az országban több hivatalos használtautó-telepet. Erről ír az Index, a Fortepan fényképeinek felhasználásával. Nagy Attila Károly és Barakonyi Szabolcs (képszerkesztő) összeállítása,

Budapesten 1965-ben nyílt meg a legendás angyalföldi autópiac, a Röppentyű utca 73 szám alatt. A Merkur használtautó-telepéről így írt akkor az Autó-Motor:

Mint már a napilapok hírt adtak róla, március 1-én megnyílt az autóbizományi szolgáltatás a Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalat XIII., Röppentyű utcai telepén. Ezzel egy korábbi terv valósul meg, és várható, hogy a magánautósoknak a használt gépkocsik értékesítéséhez segítséget tud nyújtani ez a vállalkozás. Az autóbizományi telep mintegy félezer kocsi befogadására alkalmas, Értékesítés céljából bármilyen gyártmányú, típusú, évjáratú üzem- és forgalomképes személyautót átvesz, amennyiben a kocsi per- és igénymentes, valamint tulajdonjoga, adója és kötelező biztosítása rendezett. Kivételt képeznek az úgynevezett "vámgépkocsik", és az alkatrészekből házilag összeépített személyautók. Ezeket a kocsikat csak az elvámolást, illetve az összeépítést követő két év után veheti át a vállalat bizományi értékesítésre. A kocsik eladására a megbízás 30 napra szól. Amennyiben az autót ez alatt az idő alatt nem tudják értékesíteni, tulajdonosa a megbízást újabb 30 napra meghosszabbíthatja. A gépkocsi árát a tulajdonos határozza meg, s 15 nap elteltével adott esetben az árat egy ízben csökkentheti.

A bizományi értékesítésre ajánlott kocsi kezelési és tárolási díja egyébként 300 forint. Az autó eladása után a vállalatot 4,5% jutalék illeti meg, amely összegbe a kezelési, raktározási díjat is beleszámítják, A személygépkocsik átírási illetéke az eladási ár 3 százaléka. A bizományba adott kocsikat a telep dolgozói szakszerűen kezelik, üzem közben mutatják be az érdeklődő vevőknek, és az autók megóvásáról is gondoskodnak. A kocsikat hetenként egyszer, hétfőn 8—14 óra között veszi át a vállalat. A személyautók bizományi értékesítésével kapcsolatban egyébként az érdeklődők részletes felvilágosítást kaphatnak a Lenin körúti, illetve a Népköztársaság úti Autószalonokban, valamint a vállalat Röppentyű utca 73. alatti használt-gépkocsi telepén.

(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A hivatalos leírásból úgy tűnhet, mintha valami korszerű second hand autószalon nyílt volna a XIII. kerületben. A valóság ezzel szemben sokkal kiábrándítóbb volt: a "Röppentyű" sokkal inkább valamiféle szürkezónás autókereskedő telepként működött, sokszor alvilági figurák kötöttek ott kétes üzleteket. Urbán Tamás alább látható Röppentyű utcai képriportja titokban készült, és végül nem is hozták le akkoriban a lapok. Pár éve felkerültek a képek a Fortepanra, most ezen összeállítás kedvéért kértük fel a fotográfust, hogy idézze fel a képek készülésének körülményeit. Hogy milyen is volt a hely, a kor hangulata, Urbán Tamás fotóriporter alábbi visszaemlékezéséből kiderül.

A kádári „gulyáskommunizmus” időszakának sok apró sajátossága volt, amiket, ha összeadunk, akkor rá kellett döbbennünk, hogy azt a katyvaszt nevezhetjük gulyásnak, de bizony abból a gulyásból hiányzott a hús. Mára igaz a mondás: Az idő megszépíti a múltat. Napjainkban hányszor halljuk: „Bezzeg a régi időkben! Mennyivel jobban éltünk a Kádár-évek alatt!” Már írtam - saját tapasztalat alapján - a lakáshoz jutás körülményeiről, most a gépkocsivásárlás tortúráit elevenítem fel.

Arra még talán emlékezünk, hogy milyen volt a felhozatal. Először begurultak hozzánk a „papírjaguárok”, a Trabant elődjei, az autónak csak kis túlzással nevezhető P70 gépkocsik. Aztán lassan érkeztek a „nagykerekű” Wartburgok, a Škodák, és a Zsigulik. A Merkur vállalat bonyolította az importot, ők kezelték a beadott kérvényeket (volt amikor közel félmillióan várakoztak türelemmel, hogy néhány év alatt sorra kerüljenek). Mert milyen sor is volt ez? Rögtön elöl ott álltak a „Szochazáért” kitüntetettjei! Ők természetesen minden más földi javak mellett soron kívül juthattak kocsihoz is. Rejtély, hogyan lett egyszeriben közel 10 000 kitüntetett. Gyermekeik felvételi nélkül juthattak az egyetemre és még számtalan más előnyben is részesültek. 1966-ban alapított „Szochazáért” kitüntetést, rögtön körülbelül tízezren kapták meg. Később csak egyedi elbírálást követően gyarapodott számuk.

Ugyanilyen elbánásban részesültek a „Munkás paraszt Hatalomért” kitüntetés tulajdonosai is. Az ő esetükben sem jelentett semmit a sorszám, amit a Martinelli téri MERKUR irodának kirakatába raktak ki, és naponta igazítottak. És ott voltak az egyéb úton jelentkezett, a sorba oldalról befurakodott protekciósok. Nem csoda, ha ezekben az ínséges időkben óriási volt a személygépkocsik iránti kereslet is, annak ellenére, hogy a Trabant P70 ára 30 000 forint volt (ez egy dolgozónak megközelítőleg három évi teljes keresetét jelentette.)

Viszont lehetett nyerni kocsit lottón, gépjármű nyereménykönyvvel, és ki tudja felsorolni még mit, s hogyan. Ezek voltak a hivatalosan elismert „előzési lehetőségek”, és akkor jöttek a „kiskapuk”, amiket elég nagyra nyitottak! Ennek ellenére nem csoda, ha sokan nem várták ki sorukat, hanem egy-két „szakember” kíséretében kimentek a Röppentyű utcába, a használt autó telepre, és ott próbáltak szerencsét. Egyik reggel én is toporogtam a bejáratnál, hogy körbenézzek.

Nyitás előtt egy órával már hosszú sor állt a bejárat előtt. Január volt, hideg szél fújt, de ez nem riasztotta vissza az embereket. Kapunyitáskor aztán betódult a tömeg. A telep két részre volt osztva, az első volt a hivatalos eladótér, a kerítéssel elválasztott hátsó rész pedig a „raktár”. Mindenki tudta, hogy ott vannak a jobb kocsik, amelyeket némi borravaló segítségével lehetett esetleg megvásárolni.

A választék nem hagyott kívánnivalót: Barkastól Csajkáig volt itt minden márka! Legkelendőbbek a vállalatoktól levetett kocsik voltak, bár mindenki tudta, hogy leadás előtt a vállalati gépkocsivezetők átvizsgálták a járműveket, és ami még használható volt, azt lecserélték belőlük. A FŐTAXI, a rendőrség is itt adta le azokat a járgányait, amelyekre a dolgozók közül már senki nem tartott igényt. De ki figyelt oda egy-egy használhatatlan abroncsra, horpadt tetőre, szakadt kárpitra? Otthon nekiálltak bütykölni az apróbb hibákat, szinte mindenkinek akadt hozzáértő haverja, munkatársa, akik készségesen segítettek a gépjárművek használatba hozatalában.

Mindent lehetett mondani erre a telepre, csak azt nem, hogy a körülmények rendezettek lettek volna. Néha bokáig kellett a sárban járni, egy-egy frissiben bekerült „izgalmasabb” jármű körül hatalmas tócsákban állva várakoztak a telep alkalmazottjaira az érdeklődők. Akkor már nem volt érdekes, hogy milyen a motor, esetleg horpadt a karosszéria, szakadt az ülés, csak a megszerzés volt a lényeg. Aztán, ha végre rászánta magát egy dolgozó, akkor odajött, és az igazság látszatát keltve begyűjtötte a komolyan érdeklődők személyazonossági igazolványát.

Különböző módszerek voltak a sorsolásra, mint például: mindenki kapott egy rongyos papír-fecnit, rajta egy számmal, aztán egy zacskóból húzták ki a boldog tulajdonost. Az élelmesebb családok éppen ezért felvonultatták az egész famíliát, ezzel is növelve nyerési esélyeiket. Vagy másfél órás várakozást követően végre megtudhatták a vevőjelöltek, kihez volt kegyes Fortuna istenasszonya, vagy a sorsolást végző dolgozó: ki lett a nyertes? A sorsolás végeztével a személyiket kiszórták a motorháztetőre, lehetett keresgélni a harcokban edzett okmányok között.

A nyertes a telepmesterrel a házipénztárba ment, befizetni a vételárat. Közben ügyesen zsebbe dugta a sorsolást végzőnek a jutalékot. Így rögtön lett „bika”, amivel életet lehetett lehelni az indulásra kész járműbe. Ha nem volt emelő a kocsiban, akkor az is került. Kivették a következő kocsiból. A telep kerítésénél lévő faházak füstös, mocskos szobáiban csodaszámba ment, ha megtalálták a kocsi papírjait, de nem csináltak ügyet belőle, már előre volt gépelve egy csomag papír, amivel igazolták, hogy az okmányok hiányosak. Átadták a vevőnek az „igazolást”, ezzel aztán az új tulaj mehetett a rendőrségre, intézhette ő az adminisztrációt.

Én úgy kerültem az irodába, hogy nem hallgattam rendőr ismerőseimre, akik óva intettek tőle, hogy bemerészkedjek az oroszlánok barlangjába. Ki is ütötték kezemből gépemet, pedig meg voltam győződve, hogy mindenki a „keverő” kezét figyeli, de be kell látnom: tévedtem. Hiába magyarázkodtam, nem vették be a mesémet, de amikor követeltem, hogy jegyzőkönyvezzük le az eseményt, egyszerűbbnek látták, ha visszaadják a gépet, és elzavarnak a fenébe. Így negyed órás vita után visszakaptam a gépemet, de közölték velem, hogy nemkívánatos személy vagyok a telepen. Bevallom: jó ideig nem is mentem közelükbe sem.

Urbán Tamás története egy mikrotörténetet, mondhatni rejtélyt is rejt magában, mint az hamarosan ki is derül a képekből, nézzék csak! 

 

Kertöri: a Skála kópé kínaiul tanul

Kínaiaké a gulyáskommunizmus áruházneve.

MG 598
 
 
Demján sikerre vitte, az első nyugatias nagyáruház volt, aztán a rendszerváltás utáni kudarcos modernizációs kísérletek után nehezen kibogozható kínai céghálóba szóródott szét a Skála, írja Előd Fruzsina az Indexben. A lánc régi épületei változó neveken, de többnyire folyamatosan kiskereskedelmi céllal működnek máig. Most viszont újra látványosan feléledt maga a márkanév is: a belváros közepén, a csődbe ment Alexandra helyén nyílt a napokban új kínai üzlet.

Kínai befektetőknél kötött ki a szocialista rendszer emblematikus kiskereskedelmi brandje, a Skála. Bár a folyamat még a kétezres évek első felében kezdődött, most újra szem elé került, mert a napokban a bulinegyed kapujában, az egykori Alexandra könyvesbolt helyén új, főként kínai árucikkekben utazó Skála áruház nyitott. De hogy jutottunk oda, hogy 2018-ban kívülről a nyolcvanas évekbeli gulyáskommunizmus, belülről a kilencvenes évek olcsó hangulatát idéző bolt nyílik a bulinegyed kapujában, ázsiai tulajdonosokkal a háttérben?

Korábbi cikkekből, a céginformációs rendszerből és háttérbeszélgetésekből szerzett információkkal mutatjuk be, milyen úton került a Skála márkanév kínaiakhoz és hogyan kötött ki egy új Skála a kiskörúti palotaépületbe.

Ment, ameddig be nem döglött

A Skála klasszikus szocialista nagyvállalat volt az előző rendszerben a kiskereskedelem területén, egyben a szövetkezeti rendszer csúcsintézménye. Az első üzlete Lágymányoson nyitott meg 1976-ban Budai Skála Szövetkezeti Nagyáruház néven, igazgatója pedig nem volt más, mint Demján Sándor, aki ebben a tisztségében alapozta meg a karrierjét. (A Budai Skála végül mintegy 30 évnyi működés után, 2007-ben húzta le a rolót, ma a helyén az Allee áll).

A nagyáruház 1979-ben fuzionált a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalattal, ezzel létrehozva a Skála-Coop Közös Vállalatot, amely szocialista viszonylatban hatalmas cégcsoporttá nőtte ki magát, vidéken is számos egységet nyitott. A Skála fénykorában közel 40 áruházzal működött országszerte, az üzletlánc koronája az 1984-ben átadott Marx téri (mai Nyugati tér) Skála Metró, amely akkoriban az ország legmodernebb bevásárlóközpontja volt.

A Skálák (és a hozzájuk hasonló más áruházak, például a Centrum) konkurencia híján jól mentek, de a rendszerváltás után a külföldi befektetői pénzen felhúzott modern plázák fokozatosan egyre rosszabb helyzetbe hozták őket. Több kísérlet is volt arra, hogy versenyképessé tegyék a posztszocialista bevásárlóközpontokat, például a Centrum Áruházak bekerültek a privatizációs programba, ennek során az állami nagyvállalatból leválasztották az áruházi láncként értékesíthető egységeket, így jött létre a Centrum Áruházak Kft., de nem sikerült rá vevőt találni, mert csak kisebbségi tulajdonosként szerettek volna bevonni külföldi befektetőt.

A kínaiak ráugrottak a Skálára

1998-ban a Skála és a Centrum egy kézbe került, de néhány évvel később a Tengelmann eladta az üzletek nagyobb részét a Capital Rt.-nek. Ekkor jöttek először képbe a távol-keleti befektetők, néhány áruházat a kínai tulajdonú Magyar Jin Wen Kft. vásárolt meg és adott bérbe szintén kínai cégeknek. A Magyar Jin Wen Kft.-nek számos kínai tulajdonosa volt az elmúlt évtizedekben, de 1994-ben Cao He Ping és felesége Nie Wen alapították. Cao He Ping a magyarországi kínaiak túlnyomó többségéhez hasonlóan kiskereskedelemben, főleg ruhában utazott a kilencvenes évek elején.

Egy jogi kiskapun keresztül érkezett az első batyuzós tömeg, az utóbbi években a letelepedési kötvény adott újabb lendültet. Kik ők, honnan jöttek? Hol élnek? Hányan vannak? Mit csinálnak? Mit gondolnak Magyarországról? Bemutatjuk a magyar kínai közösséget.

Az ázsiai áru behozatalával ekkoriban szépen lehetett keresni, mert a magyar piacon óriási igény volt az olcsón hozzáférhető termékekre. Ugyanakkor forrásunk szerint az valószínűnek tűnik, hogy több ezer négyzetméternyi, jó helyen lévő kereskedelmi terület megvásárlására elég tőkét pusztán ebből nem lehetett felhalmozni a rendszerváltást követő néhány év leforgása alatt.

A nagyjából a semmiből előtűnő Cao He Pinggel és feleségével üzletelők így eleinte nem is tudták pontosan, kik ő, honnan van pénzük a Skálák felvásárlására, de mindig pontosan fizettek és korrektek voltak. Cao He Pinggel kapcsolatban érdekes adalék, hogy a nevére keresve eljuthatunk egy bizonyos Hagyományos Kínai Orvoslás az Európai Egészségügyért Alapítvány honlapjára, melynek kuratóriumában díszes társaságban találjuk a kínai üzletembert: ott ül többek között Medgyessy Péter és Kökény Mihály volt szocialista politikusok, és Oláh Lajos jelenlegi DK-s képviselő.

Caoék egy régi Magyar Nemzet cikk szerint összesen 18 régi Skálát szereztek meg a Magyar Jin Wen Kft.-vel, és a kétezres években egész céghálót építettek az ingatlanok hasznosítása köré. Majd 2014-ben összeolvasztották a társaságok nagy részét, ma már csak a Skála Gamma Kft. és a Skála Dr. Peace Int. Befektető Kft. van meg, a két cég együtt hét nagy alapterületű ingatlant ad bérbe kereskedelmi célra. Ide tartozik többek közt az ózdi és a szolnoki volt Skála, de Caóéké az Üllői út 261. szám alatti kínai nagyáruház és egy nagy Ceglédi úti ipartelep is. A két megmaradt cég együttes árbevétele kicsivel 350 millió forint felett volt 2017-ben, de a hivatalos cégadatok szerint összesen közel 8 millió forintos mínuszban zártak.

Kiskörúti könyvesboltból új Skála

A most nyitott belvárosi Skálát azonban nem ők, hanem egy másik kínai üzleti kör tulajdonolja, akik egy magyar milliárdos félresikerült bevásárlása után jutottak hozzá másodkézből az ingatlanhoz. 

Az Alexandra csődje után a Károly körút és a Dob utca sarkán található patinás épületet Varga Zoltán, a Central Médiacsoport tulajdonosa vásárolta meg, akinek az volt a terve, hogy gasztroközpontot nyisson benne, a média eddig a pontig követte a tulajdonosváltást. Varga azonban kisvártatva továbbadta az ingatlant, úgy tudjuk azért, mert végül nem felelt meg a tervezett funkciónak az épület belső kialakítása.

A milliárdos tételt jelentő ház vevője a Skála márkanevet birtokló egyik kínai befektetői kör lett, akik nem is vártak sokáig az üzlet beröffentésével, novemberben már meg is nyílt a háromszintes áruház a könyvesbolt helyén. Az új egység mindenben követi az ilyen típusú üzletektől megszokott megjelenést és kínálatot, az alsó szinten szuvenírt, csokit, kínai technikai eszközöket, háztartási cuccokat, és táskákat, az elsőn szinte csak fehérneműt találunk, a másodikon pedig ruhák és cipők között lehet válogatni.

Egy helyről úgy hallottuk, azért használják ma már mások (is) a brandet, mert Cao He Pingék hazamentek Kínába, és a márkahasználati jogokat többfelé szétosztották, de a Caóék máig működő cégei nem feltétlenül támasztják alá ezt a verziót. Az is biztos, hogy idén szeptemberben a SOTE-n rendeztek egy magyar-kínai felsőoktatási találkozót, amelyen Cao He Ping és Nie Wen a Skála képviselőiként látták vendégül a kínai delegációt, amiből szintén az tűnik ki, hogy máig aktívak ebben a szerepben.

Abban többen egyetértettek, hogy a pontos jogi helyzetet kívülről szinte lehetetlen kibogozni a nyilvánosságtól ódzkodó, többnyire magyarul sem beszélő szereplők hosszú sora miatt. 

Lehetetlen megfejteni a kínaiak Skáláit

Hogy mi lehet a kapocs a régi skálás kínai befektetők és az újak között, az cégadatokból nem fejthető vissza, mert úgy tűnik, a két körnek korábban nem volt közös magyarországi vállalkozása, személyes viszonyt persze ettől nem zárja ki semmi. Az mindenesetre biztos, hogy a márka használati jogát már egy ideje birtokolja az új Skálát is megnyitó két üzletember, Zeng Ying és Chen Xiaobin egy másik Skálát is üzemeltetnek a Bajcsy-Zsilinszky út elején a Nyugati Átjáróházban.

Ezt a boltot a Nyugati Centrum Kft., míg az új, kiskörúti Skálát egy 2018-as alapítású cégük, a Ruha Star Kft. viszi. Ez utóbbinak a friss alapítás miatt még nincs elérhető eredményadata, a Nyugati Centrum azonban látszólag nagy forgalmat bonyolít, 2017-ben 643 millió forintos árbevételt ért el – igaz, hivatalos adózott eredményben ez csak 7 milliót jelentett a tulajdonosoknak.

Zeng Yingnek összesen 4 vállalkozás van a nevén, ebből kettő idei alapítású, míg Chen Xiaobinnak 3, ezek mind működő cégek, de messze a legnagyobb közülünk a nyugati Centrum. Eggyel érdekesebb képet fest, ha rákeresünk a céginformációs rendszerben a Ruha Star Kft. székhelyére, ami egy kőbányai tízemeletes lakótelepi ház egyik földszinti lakása. A Hársfa sétány 19. földszint 2-be a nyilvános adatok szerint több tucat, zömében ázsiai tulajdonosi hátterű cég van vagy volt a múltban bejelentve, valószínűleg egy ilyen társaságokra specializálódott székhelyszolgáltató működhet a címen.

(Index, 2018. november 23., Előd Fruzsina írása)

 

Kertöri: Rotschild, a szalon

Horthy menye, Kádár és Tito felesége, de még Gábor Zsazsa is nála varratott.

Rostschild Klári, a kelet-európai divat ikonikus alakja volt, írta az Index. Ma már szinte érthetetlen, hogyan működtethetett egy haute couture (vagy ahogy némely ruhacimkéjén hibásan szerepel: haute coutur) ruhaszalont a legkeményebb szocializmus éveiben is.  Simonovics Ildikó kutatásai nyomán most épp egy kisebb kiállítás látható róla a Kieselbach Galériában, A csábítás fegyverei keretében, de jövőre jön egy nagyobb is a Nemzeti Múzeumban. Ezekhez kapcsolódva tartották meg tegnap a Rotschild Klári legendái című film díszbemutatóját épp az utóbbi helyszínen.

Oláh Katalin és Csukás Sándor filmje elképesztően klassz, rengetegen megszólalnak benne, többek közt a híres Rotschild-lányok (így Pataki Ági is a nevezetes Fabulon-mozaikról, melynek egy darabja most látható az említett Kieselbach-kiállításon). Bemutatnak jó pár eredeti ruhadarabot is, ami elég nagy szám: mindössze hármat őriznek közgyűjteményben, és alig néhány tucatot magántulajdonban.

Pompás hangulatfestés a korról, a szalonról, de úgy, hogy közben észrevétlenül beszivárog egy csomó tény, adat is, és helyretesz egy rakás (Wikipedia-szócikkekben is fellelhető) tévedést. Csak pár érdekesség:

  • Horthy István esküvőjére valóban ő szállított a ruhákat, de az egyiptomi hercegnek nem - bár ezt szívesen terjesztette magáról. Mindenesetre arisztokrata kapcsolatai segíthettek neki túlélni a holokausztot.
  • Kádár János ugyan adta a puritánt, de a felesége a Rotschildnál varratott. Igaz, Chanelt nem volt hajlandó hordani, csak angol kiskosztümöt.
  • Titóné bezzeg szerette a puccot, saját próbababája volt a Váci utcai szalonban, amit évente újabb párnácskákkal bővítettek, ahogy hízott.
  • Gábor Zsazsa egy csomó ruháját hozta ide átalakíttatni, majd úgy fogták el a határon, mikor fizetés nélkül akart visszautazni Amerikába.
  • Halász Judit hosszú ideig sóvárgott egy tízezer forintos ruha után, rendszeresen bejárt megnézni, felpróbálni. Végül megvette. Akkoriban 3.000 forintot keresett a színháznál.

(Index, 2018. november 23.)

 

Kertöri: egyszerűen Corvin Áruház, az első

1926-os megnyitásakor nem jósoltak nagy jövőt a párizsi és londoni mintájú nagyáruháznak, a Corvinnak.

A Corvin Áruház azonban végül pár évtizedre mégis világvárosi lendületet vitt a Blaha Lujza térre. „Ahol ilyen szép lábuk van a nőknek, mint Budapesten, ott feltétlenül szükség van egy nagy, nyugat-európai áruházra”– győzködte a későbbi vezérigazgató a befektetőket, írja az Index, Kiss Eszter összeállításában.

Reiss Zoltán tervezte az akkor még álló Nemzeti Színház mellett álló, kétmillió aranykoronából felépült áruházat.

A Magyar Iparművészet 1926-ban négy oldalon keresztül sorolta azokat a magyar vállalkozókat és iparosokat, akik téglát, szöget, drótot, üveget és tudást tettek a Corvin születésébe. A hatalmas villanytelepet, saját transzformátort és a fővárosban egyetlen elektromos hőmérőt a Ganz, a világítható reklámtáblákat Bokor és Korein, a legmodernebb kivitelű reklámvilágítási berendezéseket, vagyis a neonokat az Únió, a felvonókat  Freissler Antal készítette például.

1931-ben a liftek mellett megépült Magyarország első mozgólépcsője, melyet a hazai Wertheim F. és Társa cég készített. A hatalmas szenzációt naponta nagyjából négyezer vásárló vette igénybe, különösen az 1935-ös filmhíradóban is megörökített karácsonyi vásárláskor.

Kirakatban első volt Budapesten

Az áruházat körbefutó kirakatok „kápráztató villanytengere beragyogja a pesti estét, és a nemes stílusú főhomlokzaton körülfutó villanygirlandok éppúgy hozzá tartoznak a magyar főváros külső képéhez, mint ahogy Párizs nem képzelhető el a Bon Marché nélkül” – írták a lapok. A kirakatokért, a külső-belső dekorációért, a híres plakátokért a Corvin külön műhelye felelt: a reklámba Pólya Tibor csempészett viccet és életet.

Vásárok, filléres napok, magyar hét – a vezérigazgató, Max Lewin gondoskodott „a vevőközönség szeretetteljes érdeklődéséről”. A nagy érdeklődésre való tekintettel sokszor rendőri biztosítással zajlottak a Corvin akciói. Sőt, a vidéki vásárlási szokásokat is megváltoztatta: Most már nem azt mondja a vidéki ember a pesti rokonnak, hogy majd Szent Istvánkor felmegyek Pestre, hanem: majd ha Corvin-vásár lesz, akkor felmegyek Pestre!”

A Corvinban volt minden, a legolcsóbbtól a legdrágábbig, „minden rendű és rangú igényre meg lehetett találni a kielégítést.” Pompás selymek, olcsó mosószövetek, harisnyák, kesztyűk, zsebkendő, angol kalap, Guerlain parfüm, legolcsóbb citromszappan, szőnyeg, fillérosztály, büfé három szinten, a negyediken az áruház saját szabászata dolgozott. Kívánatra a legcsekélyebb vásárolt holmit is házhoz szállította a Corvin-autó.

„És most már mindent tudnak! Semmit sem tudtunk” – írta Rejtő Jenő. A mi Lewinünkről azonban valóban sokat tudott az akkori Pest. A Verne Gyula és May Károly országában hamar Lewin Miksává lett német születésű legendás vezérigazgató persze fénykorában sem volt soha az a gondozatlan, toprongyos, borostás, elhanyagolt alak, akiről Rejtő írt a Három testőrben. 1926-ban negyvennégy évesen került Budapestre, egy olyan hatalmas vállalatkonszern élére, mely Európa különböző nagyvárosaiban 250 olyan kaliberű áruházat foglalt magában, mint a Corvin. Az volt az elve, hogy olyan árut, amelyet Magyarországon hasonló minőségben gyártanak, külföldről nem szerez be – és ezzel hamar népszerű lett. A legelőkelőbb pesti társaságban forgott, a harmincas években királyi kormány-főtanácsosi címet szerzett, fia egy magyar gyephoki bajnoknőt vett feleségül. A háború végéig ő igazgatta a Corvint.

(Index, 2018. október 24., Kiss Eszter írása)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.